Adventi mese – 24. rész
A karácsonyfa körül
A hóbagoly visszarepítette a bátor csapatot az erdőbe. Mindenki izgatottan gyűlt össze a nagy tisztáson, ahol már állt egy hatalmas, gyönyörűen feldíszített karácsonyfa.
A manók sütöttek, főztek mindenféle finomságot az erdő lakóinak. A legjobb falatokat természetesen az öt bátor bogárka kapta. Miután mindenki pukkadásig ette magát, Póki, Dotti, Roli, Guszti és Csoti elkezdték mesélni a kalandjaikat az erdő lakóinak. Beszámoltak Sebestyénről, a Karácsony Szelleméről, hogy közösen elrepültek, a kővé dermedt kis emberekről, a kék mókusról, a hószörnyekről, és a félelmetes hóemberről is.
Egyszer csak óriási árnyék vetült a karácsonyfára.
– Egy sas! – kiáltottak rémülten a pockok, mókusok és az egerek.
Guszti felnézett az égre, és örömében nagyot kiáltott.
– A barátaim!
A sasmama és három fiókája szálltak le a karácsonyfa mellé.
– Ne féljetek! – nyugtatta a megijedt rágcsálókat Guszti. – Ő a barátunk, segített nekünk kiszabadítani a Karácsony Szellemét.
Guszti megölelgette a sasfiókákat, akik már nem is voltak olyan kicsik.
– Hiszen ti megtanultatok repülni!
– Nagyon hiányoztál a gyerekeknek, Guszti. El kellett jönnünk meglátogatni.
– Nagyon örülünk nektek! – mondták az erdő lakói egyszerre. – Ünnepeljetek velünk!
Az este végén, amikor már mindenki a karácsonyfa körül énekelt, Póki odafordult barátaihoz:
– Látjátok, együtt tényleg bármire képesek vagyunk. Talán ez a karácsony igazi csodája.
Szeretettel megölelték egymást.
Adventi mese – 23. rész
A barátok bajba kerülnek
Dotti, Póki, Csoti, Roli és Guszti óvatosan a toronyszoba ajtaja felé hátráltak. Póki odasúgta a többieknek:
– Ha elérjük az ajtót, akkor fusson mindenki, amerre lát!
A manó szeme összeszűkült.
– Mit sutyorogtok, kis bogarak? – majd csettintett egyet, és az öt kis barát fölött megjelent egy nehéz aranyszínű kalitka, és rájuk is esett.
– Jaj! – kiáltott Dotti. – Sebestyén minket is bezárt!
Hiába küzdöttek, nem tudtak kiszabadulni.
A gonosz manó felnevetett.
– Itt fogtok maradni, amíg vége nincs a karácsonynak. Miután mindenki ünnepét elrontottam, szabadon távozhattok – mondta, és sietve elhagyta a szobát.
A bogarak szomorúan ültek a kalitkában, amikor valaki megkocogtatta az ablaküveget.
A sas volt az, csőrével kopogtatott.
– Ne aggódjatok, barátaim! Itt vagyunk, hogy segítsünk!
A bogarak örömükben ugráltak, és tapsoltak, Roli csitította őket.
– Ne legyünk hangosak! Nehogy meghallja Sebestyén.
A sas nem érkezett egyedül, mellette volt a hóbagoly, hátukon pedig egy-egy bátor apró emberke ült.
A hóbagoly óvatosan beszállt a nyitott ablakon, és elkezdte eltépni a kalitkát. Nehezen boldogult, így a sas is segített neki az erős csőrével és karmaival.
Közben az apró emberek eloldozták a Karácsony Szellemét fogva tartó kötelet.
– Köszönöm nektek, drága megmentőim! – hálálkodott a Szellem. – Most pedig megyek, és olyan karácsonyt varázsolok nektek, amilyet még nem láttatok!
Azzal kihussant a toronyszoba ablakán. Teleszívta magát a friss levegővel, majd olyan nagyot fújt, hogy a Föld összes fája megremegett. Nemsokára az egész világot elborították a karácsonyi díszek, füzérek, fények. A bogarak ámulva nézték a varázslatos átalakulást.
– Jaj, mit tettetek! – szaladt be a szobába Sebestyén manó, és döbbenten nézte, ahogy a világ megtelik karácsonyi fénnyel és boldogsággal.
– Ez nem lehet! Az emberek nem érdemlik meg!
A Karácsony Szelleme lassan visszaszállt a szobába, és meleg, ragyogó fénnyel vette körbe Sebestyént.
– Sebestyén, te csak segíteni akartál, de rossz úton indultál el – mondta halkan. – Nem vehetjük el az emberektől a karácsonyt. Inkább segíts nekem, hogy megmutassuk nekik, hogy mi az ünnep igazi üzenete.
A manó szeme megtelt könnyekkel. Kicsit szipogott, majd lassan letörölte őket.
– Talán igazad van, Szellem. Veled megyek.
Azzal a Karácsony Szelleme szárnyakat varázsolt Sebestyén manó hátára, és együtt indultak el, hogy visszahozzák az ünnep igazi értékét az emberek szívébe.
Adventi mese – 22. rész
A toronyszoba foglya
A barátok bekukucskáltak a toronyszoba ablakán. Látták, hogy a Karácsony Szelleme a szoba közepén ül, láthatóan szomorúan, lehorgasztott fejjel.
– Be kell jutnunk – suttogta Dotti. – De hogyan?
Póki körbesétált a párkányon, majd észrevett valamit.
– Nézzétek! Az ablak egyik sarka megrepedt. Talán Guszti be tudna férni ott!
Guszti közelebb csúszott, és alaposan megvizsgálta a repedést.
– Ez éppen elég nagy lesz – mondta, és már mászott is befelé.
A barátok izgatottan figyelték, ahogy a kis kukac átbújt a repedésen, majd eltűnt a szemük elől. Egy pillanattal később egy halk kattanás hallatszott, és az ablak lassan kitárult.
– Gyertek! – invitálta társait Guszti.
Sorban bemásztak az ablakon, és óvatosan körülnéztek. A terem tele volt régi, poros karácsonyi díszekkel és fakó fényfüzérekkel. A Szellem nem is vette észre őket, amíg Dotti halkan meg nem szólította:
– Szia, ne félj tőlünk! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk.
A Karácsony Szelleme suomorú szemeivel lassan felnézett.
– Ti tényleg megpróbáltok segíteni? – kérdezte félénken.
– Igen – bólintott Póki határozottan. – Mindent megteszünk, hogy kimenekítsünk innen.
– Minden rendben lesz – tette hozzá Csoti bátorítóan. – Nem vagy egyedül.
Ahogy ezeket mondták, hirtelen egy mély, hideg hang szakította meg a pillanatot:
– Nahát, nahát, ti meg kis vagytok és mit akartok?!
A barátok megpördültek, és ott állt az ajtóban Sebestyén, a gonosz manó, igazán mérgesen.
– Igazán bátor betolakodók vagytok! Azt hittétek, csak úgy kiszabadíthatjátok a Karácsony Szellemét? – kérdezte, miközben széttárta a karját. – Most mindannyian az én foglyaim lesztek!
A barátok összehúzódtak, de nem hátráltak meg. Tudták, hogy most kell minden bátorságukat összeszedni, hogy szembeszálljanak Sebestyénnel.
Adventi mese – 21. rész
Irány a Havas Csúcsok Tornya!
A reggeli nap sugarai korán ébresztették a bátor bogarakat. A hóbagoly éppen akkor érkezett vissza, csőrében néhány friss, zsenge fenyőrüggyel.
– Jó reggelt, kis barátaim! Hoztam nektek valamit reggelire. Tudom, nem egy lakoma, de a fenyőrügyek majd feltöltenek benneteket energiával. Szükségetek lesz rá a mai naphoz – mondta kedvesen.
A barátok hálásan elfogadták a reggelit.
Miután befejezték az evést, a hóbagoly megszólalt.
– Ideje útnak indulnunk– mondta, és kiterjesztette hatalmas szárnyait.
A barátok egymás után kapaszkodtak fel a hátára. A reggeli hideg szél csípte arcukat, ahogy hófehér barátjuk erőteljes szárnycsapásokkal a magasba emelkedett.
Amikor közelebb értek, a hóbagoly elkezdett a torony körül körözni.
– Nézzetek be az ablakokon! Talán meglátjátok, hol raboskodik a Karácsony Szelleme – mondta a bagoly.
Dotti előrehajolt és felkiáltott:
– Ott van! Látom őt!
– Valóban – erősítette meg Póki –, a Karácsony Szelleme a legfelső szobában van!
A hóbagoly óvatosan közelített, majd egy széles párkányra ereszkedett le a torony legmagasabb ablakában.
– Én csak idáig tudtalak hozni benneteket – mondta kedvesen. – Ne feledjétek, ha bátrak vagytok és összefogtok, sikerrel jártok majd!
A barátok hálásan megköszönték a segítséget, és integettek a bagolynak.
– Sok szerencsét, kis barátaim! – búcsúzott a bagoly, majd elrepült és eltűnt a távolban.
A párkányon állva a barátok benéztek a toronyszobába. Tudták, hogy a legnehezebb része még csak most következik.
Adventi mese – 20. rész
A hóbagoly
A nap hátralévő részében a ötösfogat követte a térkép által mutatott utat. Póki bíztatta őket.
– Már nagyon közel járunk!
Közelebb is, mint gondolta, mert Dotti hirtelen felkiáltott:
– Nézzétek! Ott van a torony!
Valóban, a távolban végre megpillantották a Havas Csúcsok Tornyát. Olyan magasan volt, hogy úgy tűnt, mintha a felhőkön lebegne.
– Már biztos nincs olyan messze – mondta Csoti.
Elindultak a torony felé, de ahogy közeledtek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a csúcs elérhetetlen számukra. A hegy meredek és veszélyes volt, a hó pedig olyan vastag, hogy napokig tarthatott volna az út.
– Hogyan fogunk oda feljutni? – tűnődött Roli. – Nem vagyunk hegymászók.
Miközben tanakodtak, halk hang ütötte meg a fülüket. Egy hóbagoly ült a közeli faágon, és őket figyelte.
– Hallottam, hogy a Karácsony Szellemét keresitek – szólalt meg. – Tudom, hogyan juthattok fel a toronyhoz.
A barátok meglepetten néztek fel rá.
– Tényleg tudsz segíteni? – kérdezte Guszti reménykedve.
– Talán – válaszolta a hóbagoly. – De előbb mondjátok meg, mit kerestek a manónál.
A barátok elmesélték neki az egész történetet. Kezdve, a manóval, aki a küldetést adta nekik. Majd arról, hogy kiderült, egy gonosz manó tartja fogva a Karácsony Szellemét, aki így bünteti az embereket. Meséltek a fagyott szárnyú méhecskéről, a teknősbékáról és a sasról is. Sőt a kővé dermedt pici emberekről is, akikről a mai napig nem tudták, hogy ki és miért változtatta őket kővé.
A hóbagoly figyelmesen hallgatta őket, majd bólintott.
– A manó, aki a tornyot őrzi, ugyanaz a lény, aki a kis embereket megátkozta – mondta a bagoly.
– Tényleg? – kérdezte döbbenten Csoti.
– És ezt te honnan tudod? – szegezte neki a kérdést Póki.
– Hallok egyet s mást itt az erdőben. Fehér vagyok mint a hó, így soha senki nem veszi észre, hogy én is ott vagyok – mondta kuncogva a hóbagoly.
– Meséld el nekünk! – kérte kedvesen Dotti.
– Úgy volt, hogy amikor a kicsi emberek megtudták, hogy Sebestyén, a gonosz manó elrabolta és fogságban tartja a Karácsony Szellemét, elindultak, hogy kiszabadítsák.
– És sikerült nekik? – vágott szavába Guszti.
– Nem hiszem – gondolkodott hangosan Roli. – Hiszen kővé változtatta őket a manó.
– Valóban – folytatta a bagoly –, sajnos nem jártak szerencsével. Mikor megtudta Sebestyén, hogy a kicsi emberek úton vannak hozzá, megjelent a faluban, és kővé változtatott mindenkit.
– Ez tényleg egy nagyon veszélyes küldetés! – mondta Póki. – De akkor is meg kell próbálnunk.
– Én segíthetek nektek – mondta a hóbagoly. – Felrepítelek benneteket a Havas Csúcsok Tornyába. De készen álltok arra, hogy szembenézzetek a manóval?
– Készen állunk – válaszolta Dotti, és a többiek is egyetértően bólogattak.
Mivel a nap már lemenőben volt, ezért a bagoly azt tanácsolta, induljanak holnap korán reggel.
– Pihenjetek egyet, már késő van.
Szerencsére a fa, amelyen a hóbagoly üldögélt egy kényelmes odút is rejtett. Így az öt kis barát bebújt oda éjszakára. Hamarosan mély álomba szenderültek
Adventi mese – 19. rész
Suhanó kalandok
Miután elköszöntek az egértől, a barátok immár teli hassal, vidáman folytatták útjukat. Így az sem zavarta őket, hogy egyre hidegebbé vált az idő, és a szél is fújni kezdett. Egyszer csak egy különös csillogásra lettek figyelmesek a távolban. Közelebb mentek hozzá. Egy széles, befagyott, jeges tó terült el előttük.
– Vajon hogyan juthatunk át rajta? – tűnődött Dotti, miközben előrerepült, hogy jobban szemügyre vegye a tavat.
– Átsétálunk – mondta magabiztosan Roli, és óvatosan elindult.
Ám a tükörsima jégen elvesztette az egyensúlyát.
– Vigyázz! – kiáltotta Póki, de már késő volt: Roli hanyatt esett, és addig csúszott, míg bele nem ütközött egy buckába.
Miután meggyőződtek róla a többiek, hogy nem esett baja csiga barátjuknak, jót nevettek a nagy esésén. Hamarosan mindannyian kipróbálták, milyen csúszkálni a jégen. Csoti lelkesen igyekezett leutánozni Roli esését, de aztán ő is elcsúszott, és nagyot huppant.
A vidám pillanatokat Póki szakította félbe.
– Valamit ki kell találnunk, hogy biztonságosan átkeljünk. A térkép szerint erre vezet az utunk.
Roli gondolkodott, majd megszólalt:
– Építhetnénk egy szánkót! Azon mindannyian elférünk, és a jégen átcsúszhatunk a túloldalra.
Ez mindenkinek tetszett, így munkához is láttak. Roli és Guszti hoztak erős ágakat, Póki a pókfonállal összekötözte őket.
Hamarosan elkészült a szánkó, és mindannyian ráültek.
– És most hogyan fogunk elindulni? – kérdezte Guszti aggódva.
Ekkor ismét felkerekedett a szél, így Dottinak remek ötlete támadt.
– Majd a szél segít nekünk!
– Jó ötlet, Dotti! – mondta Póki. – Keressünk egy nagy levelet, amelyet vitorlaként tudunk használni.
Dotti, Csoti és Guszti elindultak, hogy találjanak valami vitorlához hasonló dolgot. Végül Csoti ráakadt egy óriási levélre, amely tökéletesen megfelelt erre a célra.
Ráerősítették a szánkóra, majd ismét elhelyezkedtek kényelmesen.
Nem telt bele sok idő, és a szél megmozdította a jégszelő járművet. Lassan, majd egyre gyorsabban siklottak át a befagyott tavon.
– JUHÚÚÚÚÚ! – kiáltottak boldogan a barátok.
Amikor átértek a túloldalra, mindannyian elégedetten szálltak ki a szánkóból.
– Ez szuper volt! – mondta Csoti lelkesen.
– És még gyorsabb is, mint gyalog menni – tette hozzá Roli.
Azzal folytatták is útjukat a Havas Csúcsok Tornya felé.
Adventi mese – 18. rész
A reggeli
Másnap reggel a faodúba bekandikáló napsugarak ébresztették a bátor csapatot. Guszti nagyot nyújtózkodott, mikor a hasa hangosan megkordult.
– Hát én nagyon éhes vagyok! – sóhajtott a kukac, és mintegy megerősítvén kijelentését, a pocakja ismét nagyot mordult.
– Én is nagyon éhes vagyok! – mondta Csoti. – Utoljára a finom gombákat ettük a Varázserdőben.
– Megyek, gyorsan körberepülök a közelben, és keresek valami finomságot – ajánlkozott Dotti, és azzal ki is rebbent az odúból.
Ahogy Dotti a csendes erdő fölött repkedett, egyszer csak megpillantott egy öreg fát, amely vastag gyökerei egy üreget rejtettek. Különös módon nem volt ajtaja, így közelebb repülve látta, hogy mindenféle finomság van bent: dió, mogyoró, szárított gyümölcsök.
– Ez tökéletes lesz! – gondolta Dotti, és visszarepült a barátaihoz, hogy elmondja, mit talált.
– Gyertek gyorsan, találtam egy helyet tele ennivalóval! – mondta izgatottan, és már vezette is őket a finomságokkal teli üreghez.
Amikor odaértek, mindannyian ámulva nézték a a sok elemózsiát. Már majdnem elkezdtek volna falatozni, amikor hirtelen egy hangos visítás zavarta meg őket.
– Hé, mit csináltok a házamnál?! – kiáltotta egy kisegér, aki éppen akkor ért vissza az erdőből. – Ez az én ételem, egész nyáron gyűjtögettem magamnak télire!
A barátok meglepődve hátraléptek, majd azonnal bocsánatot kértek.
– Nagyon sajnáljuk, nem tudtuk, hogy ez a tied – mondta Póki. – Nem akartuk elvenni tőled, csak nagyon éhesek vagyunk.
– Azt hittük, itt hagyta valaki – mondta Dotti.
Az egér megsajnálta őket.
– Hát, ha tényleg ilyen éhesek vagytok, maradjatok, és készítek nektek valami finomat – mondta, majd behívta a kedves társaságot otthonába, és az asztalhoz ültette őket. Egy kis idő múlva már mindannyian jóízűen falatozták a bogyókat és a magokat.
Miközben ettek, az egér elmesélte, hogy az odúja ajtaja megrongálódott, amikor egy róka megpróbált bejutni hozzá.
– Azóta nem tudom becsukni, és nagyon félek, hogy valaki egyszer be fog törni – mondta szomorúan.
Póki, Roli és Csoti összenéztek.
– Megjavítjuk neked! – mondták egyszerre.
Evés után neki is láttak a munkának: Roli elment ágakat gyűjteni, Póki erős pókfonalával összekötötte azokat, Csoti pedig segített az új ajtót a helyére illeszteni.
– Ez csodálatos! – lelkendezett az egér. – Jobb mint újkorában! Hálásan köszönöm nektek!
A barátok mosolyogva elköszöntek az egértől, és tovább is indultak, hiszen a Karácsony Szelleme továbbra is a Havas Csúcsok Tornyában raboskodott.
Adventi mese – 17. rész
Este egy faodúban
A titkos alagút végén a barátok egy csendes erdőben találták magukat. A nap már lemenőben volt, és a fénye aranysárgára festette a havas tájat.
A vulkán morajlását pici madarak csiripelése váltotta fel. A szél sem fújt már; úgy tűnt, a természet is megpihent egy időre.
– Végre egy kis nyugalom – sóhajtott Roli, és óvatosan leheveredett egy kényelmesnek tűnő kődarab mellé.
– Igen, ez igazán békés erdő – mondta Dotti, miközben körbenézett. – Keressünk egy helyet, ahol alhatunk!
Hamarosan rábukkantak egy hatalmas, öreg fára, amelynek barátságos odúja éppen elég tágas volt mindannyiuk számára. Mohával és falevelekkel kibélelték, így kényelmes kis búvóhely lett belőle.
– Ez tökéletes lesz! – lelkendezett Csoti, aki máris befészkelte magát az egyik sarokba.
– Tudjátok, olyan jó, hogy veletek vagyok – szólalt meg Guszti. – Azt gondoltam, hogy egy kukac nem lehet ilyen kalandos hős. Főleg nem egy mindig álmos kukac.
– Miért ne lehetne? – kérdezte Dotti mosolyogva. – Nézd meg, mennyit tettél már értünk! Nélküled soha nem találtuk volna meg a teknőst, aki elhozott minket egy darabon.
– És te, Csoti? – fordult felé Roli. – Még mindig úgy gondolod, hogy félsz mindentől?
Csoti tétován elmosolyodott.
– Tudod, Roli, amikor ott voltunk a vulkán peremén, annyira féltem, hogy a lábam is remegett. De amikor megláttam, hogy ti milyen bátrak vagytok, erőt adott. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan gyáva, mint hittem.
– Nem is voltál az – tette hozzá Póki. – Mindannyian jók vagyunk valamiben, csak néha nehéz észrevenni, hogy miben.
– Dotti, neked óriási szíved van – mondta Csoti. – Megmentesz mindenkit, akit csak tudsz.
– Bizony! – helyeseltek a többiek. – Sosem ijedsz meg a feladatoktól, még ha olyan nagyok is, mint egy sas!
Ezen mindannyian jót nevettek.
– Kedvesek vagytok, köszönöm! – mondta Dotti. – De Póki és Roli nélkül fogalmunk sem lenne, merre kell mennünk. Mindig kitalálják, mit mutat a térkép.
A barátok egyetértően bólogattak.
– Szerintem – szólalt meg ismét Guszti –, a mi csapatunk a legjobb a világon!
– Ez így van! – helyeseltek ismét a többiek.
Lassan mindannyian álomba merültek, hogy reggel újult erővel folytathassák a küldetésüket.
Adventi mese – 16. rész
A Bugyorgó Vulkán és a kőváros
A sas hátán repülés igazán kedvére volt az öt kis bogárkának. A magasból mindent láttak már messziről.
– Odanézzetek! – kiáltott Guszti. – Ott a Bugyorgó Vulkán!
A hatalmas hegyből füst gomolygott, belsejében izzott a láva. Amikor a sas leszállt a vulkán lábánál, megköszönték még egyszer a fuvart, és elbúcsúztak tőle. Épp azon tanakodtak, hogy merre menjenek, amikor megpillantottak egy elhagyatott falut.
– Nézzétek, milyen különös! – mutatott körbe Dotti. – Minden olyan… mozdulatlan.
A kis házak előtt apró emberszerű alakok álltak, de mindegyikük kővé dermedt. Néhányan éppen kertészkedtek, mások beszélgettek, a gyerekek játszottak.
– Vajon mi történhetett velük? – tűnődött Csoti.
– Valami varázslat lehet – vélte Póki, miközben közelebb hajolt az egyik szoborhoz. – Nézzétek, ezek igazi emberek voltak, csak kővé változtak!
– Ezt nézzétek! – kiáltott fel Guszti. – Egy viharvert, mohával benőtt táblára lettek figyelmesek a falucska főterén.
Roli lekaparta róla a mohát, hogy el tudja olvasni.
„Kőszívünket csak a drágakövek olvasztják fel. “
– Drágakövek? – ráncolta a homlokát Póki. – Ez vajon mit jelent?
Ekkor a vulkán belsejéből egy hatalmas morajlás hallatszott, és az egyik oldalon egy vörösen izzó lávafolyam tört elő.
– Nincs időnk töprengeni! – kiáltotta Dotti. – Ha kitör a vulkán, nemcsak a falu, de mi is veszélybe kerülünk!
– Nézzétek! – mutatott felfelé Csoti. – Valami nagyon csillog ott, a vulkán peremén.
– Várjatok itt – mondta Dotti – odarepülök, és megnézem közelebbről.
A kis katica gyorsan felrepült a vulkán szájához, majd lekiáltott a többieknek.
– Ezek színes kövek! Ez kell nekünk!
– De hogyan juthatunk hozzájuk? – gondolkodott hangosan Csoti.
– Nagyon veszélyes – állapította meg Roli –, de egyetlen egy módja van csak. Fel kell mennünk és lehozni őket.
– De ha megcsúszunk, beleeshetünk a vulkánba! – aggódott Guszti kukac.
– Így van – bólintott Póki. – Még ha kockázatos is, nem hagyhatjuk cserben ezeket az embereket! – Van egy tervem, kövessetek.
Azzal a kis csapat fürgén elindult, gyorsan szedték lábukat, amíg fel nem értek Dottihoz és a drágakövekhez.
– Mi a terved, Póki? – kérdezte Dotti. – Igyekeznünk kell, a forró láva nemsokára ki fog törni.
Póki erős kötelet font a pókfonalából, és Csoti derekára kötötte.
– Csoti, te vagy a legerősebb, neked kell összegyűjtened a köveket.
Szegény Csoti egészen elsápadt, hogy neki kell a forró láva mellett egyensúlyoznia, de nem akarta cserben hagyni a kicsi kővé vált embereket.
– Rendben, megyek – mondta elszántan.
– De bátor vagy, Csoti – dicsérte meg Dotti. – Majd én segítek neked, repülök melletted, és mutatom, merre vannak a kövek.
– Mi pedig fogjuk erősen a kötelet – mondta Roli.
Csoti apránként összeszedte az össze a drágakövet, majd Gusztival együtt levitték őket a kőemberek kis falujába.
A vulkánból egy újabb hatalmas morajlás tört elő.
– Siessünk! – kiáltotta Dotti. – Vigyük őket a főtérre!
Ahogy letették őket a falu közepére, hirtelen felragyogtak, és erős fényük átvilágította az összes kis kővé vált embert.
A falu apró lakói lassan megmozdultak.
– Megtört az átok! – mondta egy idős néni hálásan. – Köszönjük, hogy visszaadtátok az életünket!
A barátok elmesélték, hogy a vulkánon kell átkelniük a Havas Csúcsok Tornyához. De nem tudják hogyan, hiszen mindjárt kitör a láva.
– A titkos út! – kiáltott fel az egyik picike ember. – Tudunk egy utat, amely átvezet a vulkánon.
Egy titkos alagúthoz vezették a csapatot, amelyen biztonságosan átkelhettek a vulkán alatt.
– Köszönjük! – búcsúztak hálásan a kis bogarak.
– De veletek mi lesz? – kérdezte aggódva Csoti. – Mindjárt kitör a vulkán.
– Miattunk ne aggódjatok – nyugtatta meg az egyik falusi – a drágakövek egy láthatatlan védőhálót vonnak a falu köré. Mi biztonságban vagyunk.
Sokáig integettek még a pici emberek a hős bogárkák után, akik folytatták kalandjukat.
Adventi mese – 15. rész
Guszti kiszabadul
A kis csapat óvatosan kapaszkodott fel a sziklás hegyoldalon.
– Már nincs sok hátra, kitartás! – biztatta barátait Dotti, a katica.
– Reméljük, még időben odaérünk – mondta Roli, miközben óvatosan lépkedett egy keskeny sziklapárkányon.
Ahogy felértek a fészek pereméhez, a barátok óvatosan bekukucskáltak a fészekbe. Meglepődve látták, hogy Guszti vidáman kúszik egyik oldalról a másikra, miközben három aranyos sasfióka kuncogva próbálta elkapni.
– Guszti, mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Póki.
– Hahó! Itt vagytok! – kiáltotta boldogan a kukac.
Ekkor megjelent a sas, és halkan leereszkedett a fészek szélére. A barátok rémülten hátraugrottak, de a sas kedvesen megszólalt:
– Ne féljetek!
A négy kis bogárka összekapaszkodva remegett, így a sas folytatta:
– Nem akartam bántani a barátotokat. A kicsiknek kerestem valakit, akivel játszhatnak.
– Játszani? – ismételte Dotti hitetlenkedve.
– Halálra rémültünk! – kiáltott fel Csoti, a csótány.
A sas bűnbánóan leszegte a fejét.
– Nagyon sajnálom, hogy rátok ijesztettem.
– Bizony – ráncolta szemöldökét Roli –, ez csúnya dolog volt tőled!
– Bocsássunk meg neki – felelte Guszti, miközben az egyik fióka megpróbált a hátára mászni. – Nagyon aranyosak a sasfiókák, és igazán jól szórakoztam velük. Nem bántottak.
– Látom, hogy aggódtatok érte, nem szabadott volna elhoznom Gusztit, ne haragudjatok! – kért bocsánatot a sas. – Szeretnék valamit felajánlani, hogy kiengeszteljelek benneteket.
– Mit? – kérdezte Póki bizalmatlanul.
– Szívesen elviszlek titeket egy darabon – válaszolt a sas. – Guszti mondta, hogy a Havas Csúcsok Tornyába mentek.
– Hű, az nagyon jó lenne! – mondta Dotti. – A hegymászásban igencsak elfáradtunk!
Póki és Roli elővették a térképet.
– A következő állomás a Bugyorgó Vulkán – bökött a térképre Roli csiga.
– Úgy látom, hogy oda a Mocsári Lápon keresztül vezet az út – csóválta fejét a Póki.
– Az nagyon veszélyes hely – mondta a sas. – Szívesen elrepülök veletek felette, egészen a Bugyorgó Vulkánig.
A barátok nagyon megörültek, és ujjongva ugráltak a fészekben. Csak a sasfiókák néztek szomorúan Gusztira, de a kukac kedvesen megölelgette mind a három kismadarat.
– Ne aggódjatok, visszatérek még játszani, amint befejeztük a küldetésünket! – ígérte.
A csapat felmászott a sas hátára, és befészkelték magukat a vastag tollak közé.
– Kapaszkodjatok! – mondta, majd elrugaszkodott a szikláról, és a magasba emelkedett.
Adventi mese – 14. rész
Guszti bajba kerül
Miután mindenki megette a finom gombáját, Póki elővette a Flóra mókustól kapott térképet.
– Úgy látom, most egy darabon egyenesen előre kell mennünk – állapította meg.
Így a kis csapat el is indult, hogy folytassa útját a Havas Csúcsok Tornya felé. Vidáman beszélgettek, amikor hirtelen egy hatalmas árnyék suhant át felettük.
– Mi volt ez? – kérdezte ijedten Csoti, és Roli csiga háza mögé bújt.
– Nézzétek! – kiáltotta Dotti, és az égre mutatott.
Egy óriási sas körözött fölöttük.
– Jaj! – kiáltott fel Guszti. – Egyre közelebb jön!
– Ez nem jelent jót – mondta Roli.
– Meneküljünk! – kiáltott Póki, és egy nagy kő irányába futott.
Sajnos, nem voltak elég gyorsak, mert a sas villámgyorsan lecsapott, és megragadta Gusztit.
– SEGÍTSETEK! – kiáltotta a kukac kétségbeesetten, miközben a sas a magasba emelkedett vele.
A barátok tátott szájjal néztek a madár után.
– Mit tegyünk? – kérdezte Csoti, miközben remegve próbált kitalálni valamit.
– Nem hagyhatjuk, hogy elvigye Gusztit! – jelentette ki határozottan Dotti. – Muszáj utánamennünk!
– De hogyan? – kérdezte Roli. – Mi nem tudunk repülni.
Póki előrelépett. – Van egy ötletem. Ha elég gyorsak vagyunk, követhetjük a sast, amíg le nem száll. Ha megtaláljuk a fészkét, ki tudjuk szabadítani Gusztit.
– Siessünk! – indult el Roli. – Mielőtt vacsora lesz szegény Gusztiból.
– Majd én mutatom az utat! – vágta rá Dotti. – Repülök a sas után.
A kis katicabogár beleadott apait-anyait, nehogy lemaradjanak. Bár a madár hamar eltűnt a hegyek között, Dotti minden erejét összeszedve követte az árnyékát.
– Nézzétek, ott van! – mutatott előre Póki.
A távolban egy sziklás hegytető körvonalazódott, amelynek csúcsán egy hatalmas fészek állt. A barátok összenéztek.
– Irány a hegy! – mondta Dotti elszántan. – Nincs vesztenivalónk!
A négy barát bátran elindult a hegytető irányába, hogy szembenézzenek a sasmadárral és megmentsék a barátjukat.
Adventi mese – 13. rész
Varázserdő
A farkasréti kalandok után jókedvűen nézegette a térképet a kis csapat.
– Merre kell mennünk, Póki? – kérdezte Roli.
– Azt hiszem, ez a térkép hiányos – állapította meg Póki. – Nem mutatja, hogy merre folytatódik az út.
Roli is a térkép fölé hajolt, majd megszólalt:
– Úgy látom, ez itt előttünk a Varázserdő – mutatott előre a csiga.
– Bizony – erősítette meg Póki. – Ide kell bemennünk, de itt véget is ér a térkép. Különös.
– Nézzétek! – bökött fejével az erdő irányába Guszti, a kukac. – Világító fák.
– Hű! – ámult el Csoti, a csótány. – Ez tényleg a Varázserdő.
A kis bogárcsapat ámulva nézte az eléjük terülő látványt. A fényesen ragyogó fák tövében a talajt ezernyi színes és illatos gomba borította.
– Ez lenyűgöző! – ámuldozott Dotti, ahogy megérintett egy halványkék gombát. – Olyan, mintha a csillagok hullottak volna le az égből.
– Jaj, óvatosan! – figyelmeztette Csoti. – Lehet, mérgező.
– Azt hittem, nem is létezik ez a Varázserdő – mondta Roli.
– De nagyon is létezik! – mondta egy hirtelen eléjük ugró kék mókus.
A barátok elkerekedett szemmel nézték a kis kék állatot.
– Egy kék mókus! – suttogta Csoti Guszti kukacnak. – Én ilyet nem láttam még.
– Sziasztok, Flóra vagyok, a Varázserdő őre – mutatkozott be a mókus.
Mivel átkeltetek a Farkasréten, látom, hogy bátrak vagytok, de az erdő próbáját is ki kell állnotok.
– Miféle próbát? – kérdezte Dotti.
– Csak akkor találjátok meg a kiutat, ha nem estek a mohóság csapdájába – magyarázta a mókus. – Nem ehettek semmiből a Varázserdőben.
A csapat elindult a színes, illatos erdő belseje felé.
– Póki, mi az a mohóság? – kérdezte Csoti. – És milyen csapdát állít nekünk?
– Azt jelenti – magyarázta a pók –, hogy valaki túl sokat akar magának, akár ételből, akár másból, és nem tud nemet mondani, még akkor sem, ha az rossz döntés lenne. Ezért fontos, hogy szót fogadjunk, és semmit ne faljunk be, bármilyen finomnak is tűnik.
Ahogy haladtak, a gombák egyre nagyobbak és színesebbek lettek. Volt köztük piros gomba, zöld gomba, kis gomba, nagy gomba, kerek gomba, csíkos gomba, pöttyös gomba és szivárványszínű gomba is.
És az illatuk! Rántott hús, torta, pizza, sült krumpli, makaróni, és még csokoládé illatú gomba is. A barátok gyomra most már igazán hangosan korgott.
– Vajon az ízük is olyan jó, mint az illatuk? – tűnődött Guszti, akinek a szeme egy különösen nagy és lila példányra szegeződött.
– Nézzétek! Ott egy kiút! – kiáltotta közben Roli, és előresietett. De hirtelen eltűnt az út, mintha sosem létezett volna.
– Guszti! – szólt rá mérgesen Roli. – Megmondta a mókus, hogy nem szabad a gombából enni.
Guszti kukac bűnbánóan letette az illatos gombát.
– Szerencse, hogy nem haraptál bele – mondta Dotti. – Így még van esélyünk találni egy másik kiutat.
A kis csapat egymás kezét fogva haladt előre. Nem törődtek az éhséggel, pedig a gombák egyre szebbek és finomabb illatúak lettek.
Hirtelen a sűrű erdő fái szétváltak, és újra meglátták az eget. A Varázserdő kijáratához értek.
– Sikerült! – ujjongott Dotti. – Nem hagytuk, hogy a mohóság legyőzzön minket!
– Bizony – jelent meg újra a kék mókus. – Ügyesen teljesítettétek a kihívást.
A barátok megkönnyebbülten, de kimerülten ültek le a fűbe.
– Jutalmul megkapjátok a legújabb térképet, amely mutatja az utat a Havas Csúcsok Tornyába.
Ezzel átadott egy zsákot, majd visszaszaladt a Varázserdőbe.
Kíváncsian nyitották ki, és valóban, ott lapult benne a térkép. De nem csak az. Mindenkinek egy-egy illatos gomba.
Dotti, Roli, Guszti, Csoti és Póki jókedvűen és jóízűen falatoztak, hogy erőt gyűjtsenek a küldetésük folytatásához.
Adventi mese – 12. rész
A félelmetes Farkasrét
Másnap reggel a bogárkák megköszönték a mackónak, hogy nála aludhattak, majd búcsút intettek neki. Megnézték még egyszer a térképen, hogy merre kell menniük, majd medvebarátjuk segítségével gondosan meggyújtották a fáklyákat. Az öt kis barát egymás után menetelt az égő botokkal a kezükben.
– Ez majd távol tartja a farkasokat – mondta Póki határozottan.
A Farkasrét hatalmas, nyílt tisztás volt, a szélén sűrű bokrokkal.
– Úgy hallottam, ott bujkálnak – mutatott a bokrok irányába Csoti.
– Én meg azt – tette hozzá Guszti –, hogy van köztük olyan, akinek két feje is van.
– És egy méteres fogaik! – fokozta Roli, a csiga.
– Ugyan már! – csattant fel Dotti. – Ne higgyetek el mindent. – Hogyan férne el a szájukban egy egy méteres fog?
Még be sem fejezhette a mondatot Dotti, amikor hirtelen egy óriási fekete felhő jelent meg az égen, és takarta el a napot. Hiába volt eddig napsütéses reggel, besötétedett.
– Jaj, ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Póki, mert egyszer csak elkezdett esni az eső.
A cseppek pedig eloltották az összes fáklya lángját.
A barátok kétségbeesetten próbálták újra meggyújtani őket, de a nedves moha nem kapott lángra.
– Mi volt ez? – kérdezte remegve Csoti.
A kérdésre hamarosan választ kaptak, mert a távolból mély morgás hallatszott. A hang egyre közelebb jött, majd Dotti felkiáltott:
– Oda nézzetek! – mutatott a bokrok irányába. – Látom a szemüket. Onnan lesnek minket.
Hamarosan farkasok vették körül őket, ijesztően magasodtak föléjük.
– Most mi lesz velünk? – kérdezte Guszti, és még szorosabban húzódott Dottihoz.
A farkasok lassan közelebb léptek. A barátok remegve bújtak össze, de ekkor Póki hirtelen ötlettől vezérelve előlépett.
– Várjatok egy pillanatot! – kiáltotta. – Nem kell bántanotok minket! Mi csak gyorsan át szeretnénk szaladni a réten.
A farkasok megtorpantak, és a legnagyobb közülük, egy éjfekete színű, méltóságteljes farkas előrelépett.
– Miért gondolod, hogy bántani akarunk benneteket? – kérdezte mély hangon.
Póki bátorságot merített a szavaiból, és folytatta:
– Mindenki azt mondja, hogy a farkasok vadak és veszélyesek.
A farkas felnevetett, és a többiek is csatlakoztak hozzá.
– Az erdő állatai beszélnek összevissza mindenfélét – mondta. – Ezért hiszi mindenki azt, hogy vadak vagyunk.
– A..a..akkor nem fogtok bántani minket? – kérdezte Csoti.
– Nem bántunk senkit, aki nem fenyeget bennünket – bólintott a farkas. – Mi csak védeni próbáljuk a területünket.
– Akkor talán segítenétek nekünk? – kérdezte Dotti.
A farkas elgondolkodott, majd bólintott.
– Segítünk. A réten kell átjutnotok, igaz?
– Igen, a Havas Csúcsok Tornyához tartunk – mondta Roli, és a többiek helyeslően bólogattak.
– Akkor kapaszkodjatok a hátunkra – ajánlotta az éjfekete farkas. – Átszaladunk veletek a réten.
A barátok izgatottan másztak fel a farkasok hátára. Mindenki talált magának egy kedves farkast, aki óvatosan elindult velük. A fekete farkas vezette a falkát, és hamarosan gyors vágtába kezdtek.
A szél az arcukat csapta, a kis csapat erősen kapaszkodott a szőrükbe.
– Köszönjük! – mondták egyszerre, amikor a farkasok letették őket.
– Örömmel segítettünk. És most menjetek, vár rátok a küldetésetek.
A barátok mosolyogva integettek, miközben a farkasok eltűntek az erdő sötétjében.
Adventi mese – 11. rész
Ki lakik a Barlangos Rengetegben?
Dotti és barátai elérkeztek a Barlangos Rengeteghez. Azért kapta ezt a nevet, mert a közepén volt egy hatalmas barlang. A térkép szerint arra kellett menniük.
Az erdő sűrű és komor volt, a hatalmas, kopasz fákat tépte-húzta az erős szél.
– Ide kell bemennünk? – suttogta Csoti, és közelebb húzódott Pókihoz.
– Úgy tűnik – nézett rá ismét a térképre Póki.
Dotti vezetésével nekiindultak a sötét rengetegnek, és nemsokára elértek a Barlang bejáratához.
– Erre, gyertek tovább – noszogatta őket Dotti.
– Csak óvatosan – torpant meg Roli. – Egy sötét barlangban bármi lehet.
Bátran beléptek egymás után, minden lépésük visszhangot vert. Egyszer csak valami megmozdult a fejük felett.
– Mi volt ez?! – kiáltott fel Guszti, és a földre lapult.
Egy csapat denevér röppent fel hirtelen, és sötét felhőként szálltak el a fejük felett. A barátok ijedten húzódtak össze, de hamarosan rájöttek, hogy a denevérek ártalmatlanok.
– Csak denevérek – mondta Dotti, miután a szíve egy kicsit megnyugodott.
Továbbhaladtak, mígnem egy nagyobb teremhez értek. A terem közepén egy hatalmas barna mackó feküdt, békésen szuszogva. Száraz levelekből és puha mohából készült ágya nagyon kényelmesnek tűnt.
– Egy medve! – suttogta Póki.
– Alszik – mondta Roli. – Téli álmot alszik.
Dotti azonban észrevette, hogy a medve egyik szeme résnyire kinyílik.
– Ébren van – mondta, és közelebb lépett.
A medve ásított egy nagyot, majd megvakarta a füle tövét.
– Kik vagytok, és mit kerestek itt? – dörmögte barátságosan.
Dotti előrelépett, és illedelmesen bemutatkozott az egész csapat nevében. Elmesélte, hogy a Karácsony Szellemét keresik, és a Havas Csúcsok Tornyába tartanak.
A medve hallgatta, majd bólintott.
– Esteledik. Nem biztonságos továbbmenni. Maradjatok itt éjszakára.
A barátok hálásan elfogadták az ajánlatot, és a mackó puha fekhelyén melegedtek meg. Amíg pihentek, a medve mesélni kezdett.
– Ha továbbmentek, elértek a Farkasrétre. Ez az egyetlen út a Havas Csúcsok Tornyához, de tele van farkasokkal.
– Farkasok? – kérdezte ijedten Csoti.
– Ne aggódjatok – brummogta a medve. – Van egy mód, hogy elkerüljétek őket. A farkasok nem szeretik a füstöt. Ha csináltok néhány fáklyát, azokkal megijeszthetitek őket.
– Fáklyát? – kérdezte Roli. – De hogyan?
– Egyszerű – magyarázta a medve. – Keressetek száraz ágakat, és tekerjetek rájuk mohát vagy fakérget. Ha begyújtjátok, lassan füstölni fognak.
A barátok izgatottan álltak neki a feladatnak.
– Póki, te gyorsan tudsz szerezni száraz ágakat – javasolta Dotti.
– Már indulok is! – mondta Póki, és egy pillanat alatt eltűnt a barlangban.
– Én gyűjtök mohát – ajánlkozott Roli.
– És én segítek felkötni a mohát az ágakra – mondta Csoti.
Guszti közben letelepedett a meleg sarokba.
– Én majd őrzöm az ágakat, nehogy elguruljanak – mondta álmosan, mire a többiek nevetni kezdtek.
Nem sokkal később elkészültek a fáklyák. A medve elégedetten bólintott.
– Így már biztonságban át tudtok kelni a Farkasréten.
– Köszönjük, Mackó! – mondta Dotti.
– Pihenjetek most. Hosszú utatok lesz még – mondta a mackó, és újra álomba szenderült.
A barátok is elaludtak, hogy másnap újult erővel és új reménnyel induljanak tovább a farkasok földjére.
Adventi mese – 10. rész
A rozoga híd
A teknősháton utazó társaság egy patakhoz érkezett.
– Idáig tudtalak hozni benneteket – mondta a teknősbéka. A Barlangos Rengeteg a patakon túl, az erdőben van, biztosan megtaláljátok.
A bogárkák megköszönték a fuvart, majd a patak partjára sereglettek. A víz nagyon sebesen folyt, és egy keskeny, rozoga híd vezetett át a túloldalra. Dotti fölé repült és megkopogtatta az egyik deszkát.
– Ez nagyon ingatag – mondta aggódva, és mintegy megerősítve, amit mond, a deszka recsegve leszakadt és beleesett a patakba.
– Hogyan fogunk átjutni?! – kérdezte ijedten Csoti.
Roli előrébb csúszott, és megvizsgálta a hidat.
– Hm… túl száraz és rozoga – mondta végül. – De ha kicsit megerősítjük, talán át tudunk kelni.
– És mégis hogyan? – kérdezte Guszti, miközben fáradtan dőlt le a patak partjára.
– Hát… nyállal! – mondta Roli, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
– Nyállal?! – nevetett Dotti. – Roli, te viccelsz!
De Roli komolyan bólintott.
– Az én nyálam olyan ragadós, hogy összefogja a törött deszkákat. Csak nézzétek!
Roli lassan végigcsúszott a hídon, közben minden törött részt beborított a csiganyálával. A nyál ott azonnal megkötött, és megerősítette a deszkákat.
Amikor végzett, visszafordult a társaihoz.
– Most már átmehettek, de csak egyesével!
Póki óvatosan próbálta ki először.
– Ez tényleg működik! – kiáltotta.
A többiek is követték, és mindannyian épségben átértek a túlpartra.
Adventi mese – 9. rész
Guszti, aki mindig fáradt
A bátor ötösfogat hálásan megköszönte a teát és a süteményt a méhecskéknek, majd folytatták útjukat. Fáradhatatlanul haladtak tovább a hólepte tájon. Legalábbis majdnem mindenki, mert Guszti, a kukac, alig bírta tartani a tempót. Miközben a többiek vidáman beszélgettek és tervezték a következő lépéseket, Guszti egyre csak lemaradozott.
– Guszti, gyere már! – fordult hátra Roli, a csiga.
– Jövök, csak… csak nagyon el vagyok fáradva – válaszolta Guszti, és megállt egy hóval borított sziklánál.
A többiek aggódva néztek össze.
– De hát most pihentünk! – mondta türelmetlenül Dotti. – Nem vesztegethetjük az időnket!
– Tudjátok, Guszti mindig hamar elfárad. Ő egy olyan kukac, akinek lassan és nyugodtan kell haladnia, mert így gyűjti az erejét – védte meg barátját Roli.
Dotti, Póki és Csoti bólintottak, megértően nézve Gusztira, aki eközben lassan leheveredett a sziklára, és szomorúan sóhajtott.
– Tudom, mindig fáradt vagyok és haszontalan. Nekem sosem jut fontos szerep. Csak húzlak titeket vissza.
A barátok próbálták felvidítani Gusztit, de a kukac csak szomorúan hevert a helyén. Ahogy ott feküdt, valami furcsát érzett maga alatt.
– Várjatok! – kiáltotta hirtelen, és felpattant. – Ez a szikla mozog!
A társai azonnal odasiettek. A szikla nemcsak, hogy mozgott, hanem meg is szólalt:
– Én nem vagyok szikla! – mondta mérgesen a mozgó kő.
A barátok ilyedten ugrottak hátra.
– Hiszen ez a szikla beszél! – mondta ijedten Csoti.
– Mondom, hogy nem vagyok szikla – azzal megrázta magát, és láthatóvá vált a furcsa lény páncélja.
– Egy teknősbéka! – kiáltott fel Póki.
– Bizony, az vagyok – bólintott –, de miért ébresztettetek fel?
– Én voltam – mondta bűnbánóan Guszti. – Le akartam pihenni egy kicsit. Azt hittem, egy szikla vagy.
– Jól van, semmi baj – mondta a páncélos megenyhülve. – Mi járatban vagytok?
– Megmentjük a Karácsony Szellemét! – mondta büszkén Dotti. – Csak kicsit megpihentünk.
– Bizony, fárasztó ebben a hideg hóban sétálni! – erősítette meg Guszti.
– Hát, ez nagyon nemes küldetés – bólintott elismerően a teknős. – Merre vezet az utatok?
Póki megmutatta a térképet.
– A Havas Csúcsok Tornyába kell eljutnunk.
– Úgy látom, a Barlangos Rengeteg felé mutat a térkép. Szívesen elviszlek titeket egy darabon.
A barátok nagyon megörültek, így legalább nem kellett annyit sétálniuk.
Dotti felreppent a teknős hátára, a többiek pedig óvatosan felmásztak rá. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek.
– Indulhatunk? – kérdezte a teknős.
– Igeeen! – kiáltották kórusban.
– Akkor kapaszkodjatok, és közben meséljétek el, hogy miért kell megmenteni a Karácsony Szellemét.
Miközben Roli és Póki elmondta, micsoda kalandokban volt eddig részük, és hogy mi történt a Karácsony Szellemével, Dotti és Csoti átölték Gusztit.
– Látod, Guszti? – mondta Dotti. – Te is hasznos vagy!
– Bizony! – erősítette meg Csoti. – Ha nem ülsz rá a teknősbékára, akkor még mindig a hideg hóban sétálnánk.
Guszti végre nem érezte magát haszontalannak. Sőt, úgy érezte, hogy ma ő volt a nap hőse.
Adventi mese – 8. rész
A fagyott szárnyú méhecske
A bátor ötösfogat vidáman sétált keresztül az árnyas ösvényen. Már nem féltek, hiszen megfejtették a holló találós kérdéseit, így szabadon folytathatták útjukat a Havas Csúcsok Tornyába.
Vándorútjuk egy tisztáshoz vezetett, amely közepén egy óriási fa terpeszkedett.
– Menjünk közelebb, és pihenjünk meg az ágain – szorgalmazta Guszti kukac.
A társai örömmel követték, mindenkinek jól esett egy kicsit leülni. Amint közelebb értek, egy furcsa hangra lettek figyelmesek.
– Mi ez a nesz? – kérdezte Csoti, és ijedten elbújt Póki mögé.
– Olyan, mintha sírna valaki – állapította meg Dotti.
Póki gyorsan körbeszaladta a fát, majd felkiáltott.
– Gyertek, megtaláltam!
A többiek odasereglettek. Póki a fa mögött állt, mellette egy apró méhecske.
Ahogy közelebb értek, még jobban elkezdett zokogni.
– Ne félj tőlünk, kicsi méhecske! – nyugtatta kedvesen Dotti. – Barátok vagyunk, nem bántunk.
– Miért sírsz? Mi történt veled? – kérdezte Roli csiga.
– Azért sírok – hüppögte –, mert kiestem a kaptárból, bele a hóba, és a szárnyaim megfagytak. Nem tudok visszarepülni.
– Mi segítünk neked! – kiáltott fel Dotti.
– Tényleg? – nézett fel rá reménykedve a méhecske. – De nagyon magasan van a kaptár – mutatott fel az óriási fa legmagasabban lévő ágára.
– Persze, hogy segítünk – mondta Roli, Póki, Csoti, Guszti és Dotti kórusban.
– Tegyétek a hátamra – ajánlkozott Csoti. – Én vagyok a legnagyobb, én elbírom őt.
– Hű, Csoti, te nagyon bátor lettél! – dicsérte meg Póki. – De mi lesz, ha leesik?
– Igaz – mondta Roli. – A fagyott szárnyai miatt könnyen lebillenhet Csoti hátáról.
– Majd én fogom őt – vállalta magára a feladatot Dotti –, így nem fog leesni.
Póki és Guszti óvatosan feltették a fagyott szárnyú méhecskét Csoti hátára. Dotti is felült mögé, és erősen tartotta a sérült csöppséget.
Lassan elindultak az óriási fa legmagasabb ágához, a méhkaptárba. Póki ment elől, mutatta az utat. Roli és Guszti pedig Csoti mögött, hogy segítsék, ha esetleg elfáradna.
Fent a kaptár ajtajában szigorú méhőrök állták útjukat.
– Mit kerestek itt? – kiáltottak rájuk. – Megálljatok!
Póki kedvesen megszólalt.
– Békével jöttünk.
Az őrök ekkor észrevették Csoti hátán a méhecskét.
– Hiszen az ott Zümi! – mutatott a kis méhecske irányába az egyik őr.
– Bizony! – folytatta a másik. – Már mindenhol kerestük őt.
Ekkor megszólalt a méhecske.
– Leestem a hóba még reggel. Ha ez a kedves csapat nem talál rám, talán soha nem jöhettem volna haza.
A két őr azonnal megenyhült, és kedvesen invitálta a csapatot a meleg kaptárba.
A barátok örömmel fogadták a meghívást. Meleg mézes teát kaptak, frissen sült mézes süteménnyel. Mialatt jóízűen falatoztak, elmesélték a méheknek a kalandjaikat.
Adventi mese – 7. rész
Az árnyas ösvény próbatétele
Csoti, a félős csótány, Dotti, a kalandvágyó katicabogár és Póki, a furfangos pók új barátaikkal együtt böngészték a térképet, amelyet a manó adott nekik az útjuk kezdetén.
– Úgy látom – mondta Roli, a csiga, hogy a kavicsos, sötét ösvényen kell végigmennünk.
– Az nagyon fárasztó – sóhajtott Guszti, a kukac, aki általában könnyen elfáradt.
– És veszélyes! – kontrázott rá Csoti.
– Nincs más választásunk – röppent fel a katica. – Ha arra vezet az utunk, akkor arra kell mennünk.
El is indult, a többiek követték.
Ahogy apró lábaikon egyre beljebb sétáltak az úton, egy sötét árny jelent meg felettük. Egy holló szállt le eléjük, és állta útjukat, fenyegetően verdesve hatalmas fekete szárnyaival.
– Kik vagytok, és mit kerestek az én ösvényemen? – rikácsolta.
Póki előrelépett. – Csak át szeretnénk jutni. Kérlek, engedj minket.
– Fontos küldetésünk van – mondta bátran Dotti. – Meg kell mentenünk a karácsonyt.
A holló felkacagott. – Csak akkor mehettek tovább, ha helyesen feleltek három találós kérdésre!
– Jaj! – kiáltott fel Csoti. – És mi lesz, ha nem válaszolunk helyesen?
– Megeszel minket? – kérdezte Guszti kukac aggódva.
– Dehogy eszlek meg titeket! – rázta meg a fejét a madár. – Nem szeretem a bogarakat egyáltalán.
– Akkor mi lesz velünk? – tudakolta kitartóan Csoti.
– Haha, akkor nem mehettek itt tovább – nevetett fel a holló gonoszan. – Szerencsét próbálhattok a fagyos, jeges, szeles kerülőúton.
Póki a többiek felé fordult.
– Meg fogjuk fejteni mindet, ne aggódjatok. Ha mi öten összefogunk, semmi nem fog ki rajtunk!
Megölelték egymást, majd a holló felé fordultak.
– Figyeljetek, ti kis vándorok, az első találós kérdés így hangzik:
– Éjjel-nappal mindig jár, mégis egy helyben áll.
Roli gondolkodott, majd megszólalt. – Az óra!
A holló bólintott, és folytatta.
– Ügyes vagy, csiga, de még hátra van két kérdés.
Az öt barát tágra nyílt szemmel hegyezte a fülét.
– A második találós kérdés így szól: télen fázik, mégis levetkőzik, nyáron melege van, mégis felöltözik.
– Én tudom! Én tudom! – kiáltott fel Guszti kukac. – A fa.
– Bizony, bizony! – helyeselt a holló. Jól feleltél kukac.
Már csak az utolsót kell helyesen megfejtenetek. Jól gondoljátok meg a választ: nincsen lába, mégis minden nap felkel.
Összedugták a fejüket a bogárkák, megbeszélték, majd Csoti a hollóhoz fordult.
– A megfejtés a nap.
A holló elismerően bólintott.
– Helyesen válaszoltatok mind a három találós kérdésre. Jutalmul végigsétálhattok az ösvényemen.
Dotti, Roli, Guszti, Csoti és Póki ujjongva ugrálva elköszöntek a hollótól, és vidáman folytatták az útjukat.
Adventi mese – 6. rész
Mi rejtőzik a hóbucka alatt?
Másnap reggel a Dotti, Póki és Csoti megköszönték Bagolynak a vendéglátást, és ismét útra keltek. Éjjel sok hó esett, örömmel szaladgáltak, hógolyóztak a barátok. Egyszer csak furcsa nyomokra lettek figyelmesek.
– Valaki járt erre – mutatott Dotti a hóba. – De ki?
Póki közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a nyomokat.
– Hullámvonal és mellette egy egyenes csík – állapította meg a pók. – Vajon milyen állat lehet ez?
Válasz nem érkezett a kérdésre, mert ebben a pillanatban az előttük álló hóbucka megremegett, a hó aláhullott, és két apró teremtés bújt elő egy száraz falevél alól. Egy csiga és egy kukac.
– Hát ti meg, kik vagytok? – kérdezte Dotti.
– A nevem Roli – mutatkozott be a csiga – Ő pedig itt a barátom, Guszti.
– Már értem! – kiáltott fel Csoti. – A ti nyomaitokat találtuk meg a hóban.
– Ezért volt olyan furcsa – folytatta Dotti.
– Bizony – erősítette meg Póki. – A hullámvonal az kukacnyom, a csíkot pedig te, Csiga húztad magad után.
Guszti a kukac dideregve bólintott, majd megszólalt.
– Úgy hallottuk, a Havas Csúcsok Tornya felé tartotok.
– Bizony, így van – felelte Dotti. – De ti mit kerestek itt?
Roli csiga szólalt most meg:
– Tudunk egy titkot Sebestyén manóról.
– Titkot? – kérdezte Póki, Dotti és Csoti egyszerre. – A manóról, aki fogva tartja a Karácsony Szellemét?
– Igen – bólogatott Guszti kukac. – Egyik este, amikor Rolival magokat és erdei gyümölcsöket gyűjtöttünk vacsorára, hallottuk, hogy erről beszél a többi manó a gyűlésen.
– Miről beszéltek? – türelmetlenkedett Dotti.
– Arról hogy Sebestyén manó nem bírja a vidám éneklést hallgatni – folytatta Roli. – Ez az egyetlen dolog, amitől elveszíti a hatalmát.
A három barát összenézett.
– Ez remek hír! – mondta Dotti. – Már csak el kell jutnunk a közelébe.
– Mi nagyon szívesen segítünk – ajánlkozott Guszti kukac. – Úgy hallottuk, hogy a Havas Csúcsok Tornyába vezető út nagyon veszélyes.
Póki mosolyogva bólintott:
– Ennek nagyon örülünk! Együtt mindig erősebbek vagyunk.
Póki hálából szőtt egy meleg sálat Gusztinak, hogy ne fázzon a hosszú út során.
Így lett a három barátból egy ötös csapat. Most már Póki, Dotti és Csoti mellett Guszti és Roli is velük tartott az úton, hogy kiszabadítsák a Karácsony Szellemét.
Adventi mese – 5. rész
Bagoly elmagyarázza, mi történt a Karácsony Szellemével
Csoti, Póki és Dotti megszeppenve ültek le a Bagoly mellé.
– Nagyon bátrak vagytok, hogy vállalkoztok erre a küldetésre! – dicsérte meg őket a Bagoly.
– De mi nem is… – ellenkezett volna Csoti, de Dotti rászólt:
– Pszt, Csoti! – Nem hallom, mit mond a Bagoly!
– Tudjátok, hogy kik azok a manók? – folytatta a bölcs madár.
A három barát kérdőn nézett egymásra. Még Póki sem tudta, pedig ő általában mindenről hallott már, ami az erdőben történik.
– A manók az ünnepek őrzői – fogott bele a mesélésbe a Bagoly. – Különleges küldetésük van. Az a feladatuk, hogy vigyázzanak az ünnep varázsára. Mert az ünnepek a szeretetről, az összetartásról és egymás segítéséről szólnak.
Dotti türelmetlenül vágott közbe:
– És ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy a manók szervezik a karácsonyt – fordult felé mosolyogva a Bagoly.
– Akkor most nem lesz karácsony? – aggódott Csoti.
– Csak akkor lesz, ha kiszabadítjátok a Karácsony Szellemét – mondta a Bagoly.
– Ki tartja fogva? Elkapjuk! – szólt közbe megint Dotti.
Póki nagyot sóhajtott.
– Ne vágjatok a szavába, hadd mesélje el!
A Bagolynak végtelen türelme volt.
– Sebestyén a manó neve, aki elrabolta a Karácsony Szellemét.
– De miért rabolta el? – kérdezte ismét Csoti.
– Azért, mert Sebestyén manó egyre szomorúbban látta, hogy az emberek már nem örülnek úgy az ünnepnek, mint régen – folytatta a Bagoly. – Valaha a legszorgalmasabb és legderűsebb manó volt az összes közül. Ám az évek múlásával a szíve megtelt keserűséggel, mert az emberek megfeledkeztek az ünnep valódi lényegéről. Csak a sok ajándékot várták. Nem akartak közösen játszani, feldíszíteni az utcát.
– Már értem! – kiáltott fel Póki. – Elrabolta a Karácsony Szellemét, mert nem érdemlik meg az emberek a karácsonyt.
– Ez szörnyű! – kiáltott fel Dotti. – A karácsonyt nem lehet csak úgy elvenni!
– Pontosan – mondta a Bagoly. – Sebestyén manó csalódott és dühös volt az emberekre, ezért, hogy megmentse, elrejtette a Karácsony Szellemét előlük.
– És ha ez igaz, akkor miért szabadítsuk ki? – kérdezte az okos Póki.
– Mert a Manókódex első számú szabálya, hogy az ünnep mindenkié, és varázslata senkitől sem vehető el – magyarázta Bagoly. – De mára elég ennyi.
A kis pók, katica és csótány nagyokat ásítva hallgatta a baglyot.
– Pihenjetek, bogárkák – mondta a madár. – Hosszú még az út a Havas Csúcsok Tornyába.
A három kis barát elővette a levélpaplant, melegen betakarózott, és mindhárman mély álomba merültek.
Adventi mese – 4. rész
A rozsdás vasajtó
Póki, a pók, Dotti, a katicabogár és Csoti, a csótány az erdő szélén üldögéltek egy kidőlt fa törzsén. Nagyon megéheztek a kalandok után, ezért elővették az elemózsiájukat, és jóízűen eszegették a mézeskalácsmorzsákat.
– Vajon ki tartja fogva a Karácsony Szellemét? – kérdezte Póki.
– Nem tudom, de ki fogjuk szabadítani! – mondta Dotti határozottan.
Miután jóllaktak, ismét elővették a térképet, amely ezúttal egy hatalmas, sötét faodúhoz vezette őket. A bejáratot egy régi, rozsdás ajtó torlaszolta el. Három rajz díszelgett rajta.
– Ez nem tűnik barátságosnak – suttogta Csoti.
– Pont ezért kell bemennünk! – felelte izgatottan Dotti, és közelebb repült az ajtóhoz.
Alaposan megvizsgálta a rajzokat.
– Egy hópehely, egy csillag és egy gyertya – sorolta hangosan.
– Biztos vagyok benne, hogy ez egy rejtvény – mondta Póki. – Csak akkor nyílik ki az ajtó, ha helyesen fejtjük meg.
A jelek mellett három gomb helyezkedett el.
– Melyiket nyomjuk meg? – kérdezte Csoti.
Póki elgondolkodott.
– Nincs két egyforma hópehely, az az egyediséget jelképezi.
– A csillag az összetartozást, hiszen mindannyian ugyanazokat a csillagokat látjuk az égen – fejtette meg a második szimbólum üzenetét Csoti.
– A gyertyák pedig fényt hoznak a sötétségbe – állapította meg Dotti.
Egymásra néztek, és bólintottak. Közösen megnyomták a csillag gombot, mire az ajtó halkan kinyílt. Beléptek, és a tágas faodúban egy öreg bagoly ült egy lapos kövön.
– Jól döntöttetek – szólt a bagoly. – Ezt a küldetést csak közösen, összefogva teljesíthetitek. – Üljetek le, elmesélem, mi történt a Karácsony Szellemével.
Adventi mese – 3. rész
Mi rejtőzik a befagyott patak mélyén?
A három barát kifulladva ért a befagyott patak partjához. Póki elővette a térképet, hogy megnézze, merre kell az útjukat folytatniuk.
– Át kell jutnunk a patak túloldalára – mondta Póki. – Arra vezet az út a Havas Csúcsok Tornyához, ahol a Karácsony Szelleme raboskodik.
– A jég sima és elég vastagnak tűnik – állapította meg Csoti. – Még én is megpróbálok átmenni rajta, talán nem lesz baj.
A kis bogárkák óvatosan elindultak a csúszós jégen, amikor alattuk egy különös árnyék hirtelen megmozdult.
– Mi volt az? – kérdezte ijedten Csoti.
– Nem számít, át kell jutnunk – mondta határozottan Dotti, és haladt tovább előre.
Alig tettek meg pár lépést, a jég megreccsent alattuk. Szétnyílt a jégpáncél, és hatalmas jégcsápok törtek a felszínre.
– Ez egy jégszörny! – kiáltotta Póki. – Meneküljünk!
Póki és Csoti gyorsan szedte mind a nyolc és hat lábát, Dotti pedig sebesen visszarepült a partra.
– Ki kell találnunk valamit! – mondta Dotti. – Nem állhatja utunkat ez a szörny. Muszáj kiszabadítanunk a Karácsony Szellemét.
– Bizony! – helyeselt Póki. A gyerekek annyira várják a karácsonyt, nem hagyhatjuk őket cserben.
Csoti remegve gubbasztott egy kő mögött, de végül összeszedte magát, előbújt, és egy nagy ágat görgetett maga előtt.
– Használjuk hídnak! – javasolta.
Póki és Dotti lelkesen ugrándoztak.
– Nagyon jó ötlet, Csoti! – mondta Dotti.
– De mi legyen a szörnnyel? – kérdezte Póki.
– Elkap minket a hídon a hosszú jeges csápjaival.
– Ne féljetek, majd én elterelem a figyelmét! – mondta bátran Dotti.
– Jaj, vigyázz magadra, Dotti! – aggódott Csoti.
– Bizony, nehogy vizes legyen a szárnyad! – figyelmeztette Póki.
– Egyet se féljetek, van egy ötletem! – Kiáltotta, és elrepült az erdő irányába.
A szörny egyre közelebb ért a parthoz, hangosan hörgött, törte a jeget, csapkodott.
– Senki nem kelhet át az én folyómon! Megeszlek titeket, kis bogárkák!
Csoti félelmében reszketett, mint a nyárfalevél, de erősen tartotta az ágat, amelyből a híd készült, amíg Póki megerősítette a pókfonalával.
Dotti közben egy csokor Tűzvirággal tért vissza, majd a Jégszörny fölé repült és parázsló szirmait mind rászórta.
A Jégszörny felkiáltott.
– Jaj, elolvadok! – Azzal gyorsan visszabújt a patak jégpáncélja alá.
Csoti és Póki felállították a hidat, így a három barát végre átkelhetett a patakon és folytathatta az útját.
Adventi mese – 2. rész
A Nagyrét ijesztő lakója
A barátok izgatottan lépdeltek a hóesésben, miközben Póki, a furfangos pók igyekezett megfejteni, hogy mit mutat a térkép.
– Úgy látom, ez az út a Nagyrét felé vezet – mondta Póki.
– Én semmilyen utat nem látok, rengeteg hó esett – méltatlankodott Dotti, a kalandvágyó katicabogár.
Valóban, a tájat vastag hótakaró borította, tegnap óta szakadatlanul esett. Minden lépésük alatt ropogott a friss hó.
Ahogy kiértek a Nagyrétre, a hófehér táj és a szállingózó hópelyhek láttán Dotti vidámsága is visszatért.
– Nézd, milyen csodálatos! – kiáltott fel a kis katica, és boldogan röpködött a hópelyhek között.
Csoti, a félős csótány viszont reszketett.
– Nem tetszik ez nekem. Túl nagy a csend. Hol vannak a madarak? Nem csiripelnek. Olyan, mintha figyelnének minket.
– Nyugodj meg, Csoti! – csitította Dotti. – Biztosan alszanak. Inkább kapj el néhány hópelyhet!
Csoti továbbra is bizalmatlanul nézett hol jobbra, hol balra, mialatt követte a többieket.
Ahogy közelebb értek a rét közepéhez, hirtelen hatalmas szélroham kerekedett, és hó örvénylett körülöttük. A hóból egy hatalmas hóember emelkedett ki, vörösen izzó szemekkel.
– Ki merészkedett az én birodalmamba? – dörögte a hóember, jégcsappálcáját fenyegetően a magasba tartva.
Csoti sikítva ugrott egy fa mögé. Dotti és Póki is utánaszaladtak, és gondolkodtak, hogyan győzzék le a félelmetes hóembert.
– Póki, ki kell találnunk valamit! – mondta Dotti izgatottan, miközben a hóember egyre közelebb ért hozzájuk. Nem állhatja utunkat ez a fehér szörny!
Póki gyorsan gondolkodott. Elővette a pókfonalából szőtt sálat, és odaadta Dottinak.
– Repülj az izzószemű feje fölé, és dobd rá a sálat! Legyél nagyon óvatos!
Dotti megragadta a sálat, és a hóember fölé repült a magasba. Az hiába próbálta elhessegetni a jégcsappálcájával, Dottinak sikerült a fejére dobni a Póki által szőtt anyagot.
A hóember felkiáltott:
– Ajjaj, nem látok semmit!
Miközben összevissza hadonászott a pálcájával, próbálta a ragadós anyagból készült sálat levenni a fejéről, de elvesztette az egyensúlyát, és hatalmas puffanással a hóba zuhant.
– Gyerünk, futás! – kiáltotta Póki, és a barátok a térkép következő pontja felé szaladtak, mielőtt a hóember újra talpra állhatott volna.
Adventi mese – 1. rész
A kaland kezdete: mi történt a Karácsony Szellemével?
Egy hideg téli éjszakán Póki, a furfangos pók, Dotti, a kalandvágyó katicabogár, és Csoti, a félős csótány összegyűltek az erdő legnagyobb tölgyfájának odvában. A fa belsejét karácsonyra készülve már gyönyörűen feldíszítették: piros bogyók, szárított narancskarikák, fenyőgallyak és tobozok lógtak mindenhonnan, így téve ünnepi illatúvá az otthonukat. Miközben egy bögre gőzölgő fenyőteát kortyolgattak, hirtelen fény töltötte be az odút. Egy apró manó jelent meg előttük.
– Segítsetek nekünk! – kérte a manó kétségbeesetten. – A Karácsony Szelleme eltűnt, és nélküle nem lesz varázslat idén! Csak ti tudjátok megmenteni őt.
A három barát elképedve hallgatta a manót.
– Mi? Miért pont mi? – remegett Csoti.
– Én még egy falevéltől is megijedek!
– Pont ezért, Csoti – magyarázta a manó.
– Bennetek megvannak azok a képességek, amelyek nélkül ez a küldetés lehetetlenné válna. Póki ügyes és furfangos, Dotti bátor és kitartó, és igen, Csoti, te pedig azért vagy fontos, mert mindig tudod, mikor kell óvatosnak lenni.
Dotti türelmetlenül felreppent – Hová kell mennünk? Milyen kaland vár ránk?
A manó átnyújtott nekik egy apró térképet.
Megtudtuk a csiripelő madaraktól, hogy a Karácsony Szelleme a Havas Csúcsok Tornyában raboskodik.
– Útközben megpróbáltatások keresztezik majd utatokat, de ne adjátok fel! – figyelmeztette őket a manó, mielőtt ahogy jött, ugyanolyan hirtelenséggel eltűnt a szemük elől.
Póki a térképet vizsgálta, miközben Dotti izgatottan ugrált körülötte. Csoti a sarokban reszketett.
– Ne aggódj, Csoti – mondta Póki.
– Ha összetartunk, minden akadályt le fogunk győzni!
A barátok összepakolták a legfontosabb dolgaikat – mézeskalácsmorzsát ennivalónak, pókfonálból szőtt sálat, ha hideg lenne, és egy meleg levélpaplant, hogy legyen min aludniuk.
Reggel a nap első sugarával elindultak, nem is sejtve, milyen kalandok várnak rájuk az előttük álló 24 napban.